Minden napunk az alábbiakkal kezdődik, bárhogy próbáljuk elhessenteni ébredés után a szorongató, esetleg múltat idéző álmainkat. Kényszeresen próbálunk megfelelni a nap kihívásainak, dohányzunk, iszunk, mindegy, hogy alkoholt, kávét, energiaitalt, netán drogot használunk, csakhogy túléljük az előttünk álló napot.
Igyekszünk megfeleni mindenkinek és mindennek, aggódunk a holnapért, a máért, aggódunk a következő pillanatért, de ezt is elfojtjuk, legyömöszöljük a tudatalattinkba, a gyomrunkba.
Egyetlen dolgot nem teszünk, nem hallgatózunk befelé, félünk meghallani saját gondolatainkat, nem tudunk mit kezdeni saját csendünkkel?
Kóklerekhez járunk, jövőt jósoltatunk, nézzük a jósportálokat, pszichológusoktól kérünk felmentést önmagunk számára... És eltelik az életünk, ami tele lehetene önmagunk csodáival.
Felcsavarodunk önmagunkra, néha visszapörgünk, mint a búgócsiga, aztán a holnapot újrakezdjük ugyanazon süppedős előre kitaposott lépteinkbe lépünk újra és újra, míg végül lassan elkezd süllyedni alattunk lábnyomaink által kitaposodott ösvény, iszamossá válik, lassan a derekunkig ér, majd jön a hirtelen jótékony, megváltó betegség, egy kis szünet, hogy figyeljünk a bensőnkre, de nem, nem gondolkodunk, csak a tüneteket próbáljuk orvosolni.
A mandala ma "nagy divattá" lett kis országunkban, vannak akik ebből élek, mások gyógyulnak általa.
A mandalát a buddhista szerzetesek hosszú ideig készítik, finom porral, melyet színeznek. Nagy türelem, biztos kéz szükségeletik hozzá és meditáció. A mandala mindig egy előre meghatározott jelentéstartalmat hordoz. Egy mandala elkészítése akár több hetet is igényel a szerzetesektől, akik, miután elkészült, manifesztálódott, helytől függően szétfújják, szél viszi, de a lényege, hogy miután életre kelt, egy fuvallattal semmivé is foszlik. Ilyen az emberi lét minden lépcsőfoka, lépünk egyet és már múlttá vált, napjaink illékonyabbak, mint azok a bizonyos mandalák...
Habár, ha vesszük a fáradtságot, életünk szakaszait megélhetjük mandalaként, melyet, igaz, elfúj a szél, de képe velünk marad.
Építsünk hidakat, melyek egymáshoz vezetnek, ezek a hidak mindaddig fikciók, míg mindkét fél el nem kezdi építeni a semmiből, majd az univerzum összeköti a két kezdetet, mely híddá válik, ahol emberek összetalálkozhatnak, ledobhatják álarcaikat és ha csak kis ideig is, de önmaguk lehetnek önnönmaguk és a másik szemében is, egymást segítve, hogy a mindennapi bukdácsolás könnyebb legyen